2017. március 31., péntek

Én és a fagylaltkészítő


Minden nap azon gondolkodom, hogy mit kezdek majd ezekkel az élményekkel, tapasztalatokkal, amelyekre itt teszek szert Budapesten. Nem írtam naplószerű bejegyzéseket, mert valójában nem tért el nagyon az itteni létem az otthonitól, ezért nem tudtam volna napi szinten különlegességekkel szolgálni. Azonban rágódásom a jövőn akkor kezdődött amikor idejöttem, és hűségesen kitart mellettem. Sajnos az a rágódó típus vagyok, de szerencsére nem rágom a körmömet! Lassan látok dolgokat. Na nem úgy! Olyan, bölcs értelemben...

Néhány szó a múltról
Pár napja gondolkodtam azon, hogy többször találtam magam a következő helyzetben: elmentem dolgozni valahova, ahol bár nem közvetlenül/feltétlenül azt csináltam amit szerettem volna, de azt hittem, hogy egyszer csak, munkával(?!), idővel(?), tapasztalattal(?), eljutok oda, hogy beépítsem azokat a dolgokat amiket fontosnak találok, amikben hiszek, tevékenykedhetek azon a területen ami érdekel, amit fejleszteni szeretnék, és amiért valójában elvállaltam az állást, mert azt hittem, hogy a közelében lenni annak amit szeretek, szeretnék, az azt jelenti, hogy már majdnem...

De azt hiszem már akkor rájöttem, hogy ez nem így van. Ha engem alkalmaztak valamire, rám ott volt szükség, és nagyon kimerítő és jó sok plusz munkával járt volna, hogy itt is, ott is helytálljak, és arra is araszoljak, ahol én majd valóban eredményeket szeretnék elérni. Azt is mondták, hogy csak az egyetemi könyvemben létezik amiről beszélek, az nem prioritás, még nem szálltam le a földre és nem is tudom mit beszélek, és "ha annyira hiszel benne, hát tessék, csináld..."...

De a "csináláshoz" nem egy ember kell... Nem azt jelenti hogy nem vagyok elég jó, hanem hogy egyedül olyan könnyen el lehet bukni, könnyen hitét veszti az ember. Nem egyszerre fárad el mindenki, van aki jobban bírja, akkor Piros-póló ad tippeket és jó tanácsot, aztán Zöld-póló tartja a lelket a népben. Kell legalább egy ember, akivel le- és rábeszélhetjük egymást, akivel ugyanazt akarjuk, akivel együtt akár csak dacból is, de átverekedjük magunkat a bokroson.

Napjainkban
Arra jutottam, hogy ha nem rögtön azzal kezdek foglalkozni amit szeretek, ami érdekel, amit tanulni akarok, amiben fejlődni akarok, nem fogok tudni átslisszolni. Ha fagyit szeretnék készíteni, nem állhatok meg a halas standnál, mert van jég, aztán valahogy csak ízesítem és színezem(nem halszagúra). Keresni kell egy fagylalt árust, és meg kell kérni, mesélje el a történetét, közben meg csavarni rá a szalvétát a tölcsérekre, és halmozni a fagyigépre.
Így hát eljöttem a fagyikészítőhöz. Végre úgy érzem jó helyen vagyok, ez a helyem, ez a bolt, ezek a problémák, ez az én világom, itt tudok tanulni. Ki kér fagyit?

U.i.: a csodás képet egy itteni kedves barátom biztosította a történetemhez, köszönet érte!

2017. március 10., péntek

Egyszer volt, hol nem volt, egy icci-picci...

Egyszer volt, hol nem volt, egy icci-picci házikó. Icci-picci házikóban néhány lelkes alkotó.

Nem tudom hol van az a határ, hol dől el, mikor és mitől fogalmazódik meg, hogy nem kapcsolom fel a villanyt a lépcsőházban fölfelé, mert csak két emelet, elég a félhomály, mert aztán úgy is olyan sokáig ég, spórolok egy kis villanyt az égőnek, a háznak, a lakóknak, magamnak, nekünk. Mit számít az az öt perc? Valójában semmit. De számít az érzés, hogy tettem valamit, egyszerűen csak ennyivel kevesebb, vagy egy annyival több. Ki számolja? Ki méri? Tulajdonképpen senki. De valahol talán mégis. Kell lennie valahol valami számlálónak, szerkezetnek. Valahol valaki vagy valami csak foglalkozik a villanyégők életével, a fűszálak színével, a fák számával, a vizek árnyalatával, a levegő illatával, a palackok mennyiségével. Valaki valahol csak számolja, nem lehet mindenből végtelennyi végtelen. 
Hát ott, ott majd az elszámolásnál, ahol számolják a leveleket, a bogarakat, az epreket, a szirmokat, ahol ellenőrzik az üveg színét, a műanyag keménységét, a szivárvány csíkjainak számát, azt, hogy a fenyőfa tűlevelei fölfelé, vagy éppen lefelé állnak, a tobozok, mohák árnyalatát, a forrás melletti szikla árnyékában a hőfokot, ott majd bizonyosan számítani fog, fel fog tűnni a több és a kevesebb, és jobban fog mutatni az a táblázat. 

Ezért hát, ha már van egy szigetünk, ahol találkozik a mosolygós, a morcos, a sárga műanyag tál, a fondü készletek, a focis kártyák, a kinderek, a halszagú táska, az ormótlan cipők, a csillámos pólók, a fiatal, az aranynadrág, a pöttyös hálóing a rózsaszín kérdőjellel, az idős, a kerekes bőrönd, a plüsstigris, a salátás kanálnak álcázott cipőkanál, a pöttyös malacpersely (nem, az már nem, azt megvették), a párologtató, kristály pezsgőspoharak, a lemezek, óóó, hát üljünk össze a kikötőben. A Hajóláda Műhelyben készülnek a Filantrópia Design értékes darabjai. Egy kicsit alkottunk, nem is csak a táblázatért, hanem a hangulatért, az alkotás öröméért, a figyelem felhívásáért, az újért, a kedvesért, magunkért.







A boltban bármikor megnézheted, még fel is próbálhatod őket :)

Tami kalandjait az Erasmus+ program támogatja.

2017. március 7., kedd

Kisleány a nagyvárosban

Fél évig csak lapultam és hallgatóztam, pislogtam, csodálkoztam, felvettem a szagot :)

Néha kedvesen megkérdezik, hogy érzem magam itt, tetszik-e Budapest, olyan kis sajnálkozóan, de nagyon kedvesen. Én meg mindig nagyon kedvesen, de határozottan mondom el, hogy nagyon szeretem itt, de hiányoznak a hegyeim, havaim, dombjaim, rétjeim és a csapvíz, ami a Szépvízi nagy vízgyűjtőből, a fenyőfák lábaitól folyik alá a városba.

Azt már tudom, hogy az első kihívást Tábla Úr jelentette, azóta ő az egyik kedvencem...
Minden itt kezdődött:


Aztán ez lett a folytatás:























Azért jöttem, hogy kitanuljam az adománybolt életének csínját-bínját, mert nagyon tetszik a munkája, a célja, és szeretnék hazavinni egy kicsit belőle. Most úgy érzem, hogy egy ilyen kuckó létrehozásával tehetném hozzá a világhoz az én világ-megmentő részemet.
Mert ez egy olyan hely, ami lehetővé teszi, hogy adjon az, akinek sok van, válogathasson, megbecsült vásárlónak érezhesse magát, akinek kevés van. Sokkal célzottabb az egész, mivel felületet biztosít annak, hogy a rászorulók azt szerezhessék be, amire igazán szükségük van. Sok ruha, cipő, kincs megmenekül attól, hogy minden előzetes tudás nélkül olyan helyre kerüljenek, ahol nem jut hozzá az, akinek szüksége lenne rá, vagy attól, hogy a kuka mellett végezze.  
Ezt nagyon kedvesnek, nagyon hasznosnak találom, és nagyon örülök hogy bekerültem ebbe a csapatba.

Biztos vagyok benne hogy más bolti eladóknak is lenne miről mesélniük, de azt hiszem, hogy talán még sosem találkoztam ennyi féle-fajta-típusú-gondolkodású-kedélyű emberkével. És ez bizony minden napra hoz egy érdekes, kedves, szomorú, sértő, felciccenős, nevetős, morgolódós, szemforgatós, megkönnyezős, cipekedős, csodálkozós, válogatós, elmélkedős, babahaj-fonós, rajzolós, fotózós, megmentős, alkotós, vállfaösszegabalyodós, kutyaajtóelépisilős, meghatóörülés-látós, beszélgetős, próbálgatós, keresgélős, mindenkielégedettes történetet :)


Tamara Filantrópiás kalandjait az Erasmus+ program támogatja