2020. február 16., vasárnap

Adományboltbéli víg napjaim 3. rész



 

Beci, ESC önkéntesünk tanul és blogol. Adományboltbéli víg napjai egy éven keresztül tartanak, fél év sem kellett és lassan megtanul nemet is mondani.

 

Második lecke: tanulj meg nemet mondani!

 

Amióta a Filantrópia szigetén dolgozom, sok mindent tanultam a határozottságról.
Például azt, hogy a szakadt ruhákra igenis nemet kell mondani, bármilyen szép gesztus is az adományozótól, hogy a nem használt cuccai nem a kukában végezték, hanem hozzánk kerültek. Egyszer valaki az adomány átadása közben azt mondta nekem, hogy nem tudja milyen állapotban vannak a ruhák de "inkább maguk dobják ki, mint én".  Akkor csak elképedni tudtam de azóta megtanultam már kedvesen de határozottan elutasítani azt, ami nyilvánvalóan eladhatatlan.
Azt is megértettem, hogy a segítőkészséggel milyen könnyen (és akár akaratlanul is) vissza lehet élni. Összemosódnak néha a keretek, mindenki mesél magáról, a napjáról, hogy éppen hogy érzi magát s azon veszem észre magam, hogy már 15 perce hallgatom, pedig hátul van vagy négy- öt zsáknyi adomány, amit még nem néztünk át s amúgy is nagyon kell pisilnem. Szóval nem egyszerű, de kezdem már látni és érezni a határt a kedvesség és segítőkészség egészséges és eltúlzott változata között, és azt is kezdem érteni, hogy lehetünk úgy őszintén kedvesek és érdeklődők, hogy közben saját magunkat is szem előtt tartjuk és odafigyelünk magunkra és a dolgunkra, és amikor valami már nem jó nekünk (vagy a helynek, ahol épp dolgozunk ugye) akkor kedvesen, de határozottan azt mondhatjuk, hogy NEM.

2020. február 3., hétfő

HOW TO BE A ZEN-VOLUNTEER

January 2020



OH. MY. GOD!! 5 months have gone already!

It feels like yesterday that I arrived here but, at the same time, it feels like I’ve been here all my life. Also, today’s my birthday!

Happy Birthday tooo Meee, Happy Bir…

Oh, hey! Hello dear reader, I didn’t realize you were here! I was having a little party back there :D

But anyways, I’m very happy to see you and, since you came, let me tell you what happened in Filantrópia Adománybolt, during this first, cold, Hungarian January of 2020.

For starters, it’s COLD! Yeah, I know, I told you already, but that’s even worse because I threw my only pair of gloves in a trash bin by mistake! Luckily, I still have my hat.

But that’s not a problem at all, because at Filantrópia, our Charity Shop, we can find all the clothes we need at a very small price.
I wonder why people go to shopping malls to buy clothes!

Speaking of which, Budapest is such a vibrant, alive and dynamic place. Not only for the shopping, but because there are always so many people around, so many markets, parties and artistic events.
There’s always something to do here.

Look!

This is almost everywhere in budapest on a Saturday night...
 
 …And this is a Pop-Art exhibition!

But although this sounds very rosy, it sure is very easy to get lost in the messy fuss of the city.

It’s easy to forget about the present moment and smell the roses. No wonder I ended up here, talking to myself about how fast 5 months have passed!

Therefore, the biggest challenge of this month was practicing being present, so that time doesn’t go by so fast. 

In fact, I just discovered a secret that I want to share with you: working can be an amazing form of meditation!
An opportunity for mindful self-observation.

“Whaaat?! What is this gibberish?”
Let me explain.

I think we can learn to feel our body, physical sensation and emotions, at any time during all day! This moves our attention from the racing thoughts of the mind back to the present moment, where a lot of joy can be drawn by simply feeling and “being”.

Moreover, volunteering is quite relaxing; it is still hard work, but it’s nice to know that you are giving freely.

So, volunteer work can become a daily Zen-meditation.

I’d like to develop this skill because, think about it: once you learn to feel the pleasure of "being" while you’re working, then you can also feel it while you’re walking in the city, talking to a friend or partying in a club.
Even while arguing, if you get good at it.

It is like having an inner peace generator in your pocket, all day¹.

 
There is a time for meditation, and a time for…

So, in conclusion (and taking a break from the spiritual mumbo-jumbo), this month was very introspective, and I’m looking forward for a sunny spring to come, so that I can stop worrying about throwing my clothes in the trash.

By the way, if you want to send me a Birthday present, please come to our Charity Shop and leave a donation to support Profilantrop in his Mission, and the growth of my beard will be celebrated.

That’s all for this one, thank you very much for reading and I wish you a wonderful time with the rest of your day, or a relaxing cozy doze if you’re about to go to sleep; in any case, I’ll see you soon in the next post and, ah, I almost forgot…

Boldog Új Évet !!


Elia.

Notes:
¹Some of the ideas expressed in this post were inspired by the book: Zen Body-Being by world champion martial artist Peter Ralston.

2020. január 26., vasárnap

Adományboltbéli víg napjaim 2. rész


Beci második blog bejegyzése, első leckéje:
 
Első lecke: Ne vegyél meg mindeent! 


Van egy mondat, amit szinte minden nap hallok a hozzánk betérőktől. Mégpedig az, hogy itt (a boltban) annyi minden van, hogy egyrészt képtelenség rövid idő alatt mindent átbogarászni, másrészt meg képtelenség üres kézzel távozni. Én erre azt szoktam mondani, hogy akkor képzeljék el, milyen lehet itt dolgozni, és nap mint nap visszatartani magad valami újnak a beszerzésétől.
Én egy kicsit gyűjtögető típus vagyok, szeretem a különleges apróságokat amiket nagy gonddal
válogatok ki a különböző ócskapiacokon, hogy aztán a szobám valamelyik pontján porosodjanak. Azt az érzést is ismerem, amikor az ember csak azért megy el nézelődni (aminek általában vásárlás lesz a vége) mert rosszkedvű és szeretné picit felvidítani magát valamivel. Szóval ezen információk ismeretében érthető és elképzelhető milyen extázisba estem a Filantrópián eltöltött első napjaimban. Van az az izgalom, amivel neki esik az ember az első adományzsákoknak, vajon lesz-e benne valami nekem való? Idővel ez az izgalom átalakul, már nem magamnak keresem a szépet és hasznosat, hanem azoknak akiket szeretek, szülinapra, karácsonyra, akármire.

A Filantrópia szigetén eltöltött öt és fél hónap alatt megtanultam a ​mértékletességet​.
 
Látom, mennyi cucctól szabadulnak meg az emberek, mennyi adomány érkezik hozzánk nap mint nap és azt is látom, mennyi mindent vásárolnak nálunk. Van, aki azért mert épp egy vasalót keresett és itt pont megtalálta, van aki meg azért, mert meglát valami szépet és “nem tudom még kinek, de valakinek jó lesz”. Elkezdtem megérteni, hogy az a sok megvásárolt dolog nem tűnik csak úgy el az éterben, miután az embernek nincs már szüksége rá. Azt is megértettem, hogy a használt dolgok vásárlása a tudatos vásárlás legelső lépése, hiszen hiába veszem a használt cuccokat ha annyi összegyűl, hogy nem férek be a szobába tőlük.
Mostmár, ha valami szépet találok, nem hozom haza. Az marad nálam, amire tényleg szükség van vagy ami tényleg nagyon pici helyet foglal. Még mindig nem könnyű otthagyni ami tetszik de szükségem nincs rá, de hál’istennek itt minden nap gyakorolhatom az önmegtartóztatást. Innen a következő lépés: nem elítélni azokat, akik hajlandóak maguknak vadiúj dolgokat vásárolni. ;)

2020. január 19., vasárnap

Adományboltbéli víg napjaim

Fogadjátok szeretettel Csíkszeredából érkezett ESC önkéntesünk, Beci első bejegyzését. 2019 szeptemberében kezdte meg egy éves projektjét, és már az első héten tudtuk, hogy remekül illik csapatunkba, szociális munkás végzettségével, érzékenységével, szelíd jelenlétével elvarázsolta vásárlóinkat. (Meggyőződésünk, hogy sokan miatta térnek be naponta hozzánk, hogy egy-két kedves szavával felmelegedjenek a fagyos Pesten.)  



Lassan fél éve dolgozom Filantrópia szigetén. Ez a hely valóban egy sziget, ahol most mi vagyunk az éppen aktuális őslakosok. Átvesszük a hozzánk érkező hajókról a holmikat majd továbbadjuk őket a nálunk hol nap mint nap, hol csak véletlenszerűen kikötő utazóknak. Filantrópia egy sziget, ahová véletlenül keveredik be az éppen arra járó és - általában - teli táskával távozik. Egy olyan hely, ahová rendszeresen betérnek a közelben dolgozók, hogy kicsit leeresszék a fáradt gőzt. Ahová naponta bejárnak a környéken lakók: van aki azért, mert tudja, hogy itt megtalálja amire éppen szüksége van és van aki azért, mert egyszerűen csak szeretne néhány barátságos szót váltani valakivel jól esik a kedves szó, nem csak nekik, nekem is. Szeretek segíteni megtalálni azt, amiről éppen mi sem tudjuk biztosan, hogy van-e, de aztán csak előkerül valamelyik kupac aljáról. Szeretem megbeszélni, hogy milyen hideg van (“az embernek már cigizni sincs kedve kimenni!”), szeretem meghallgatni, hogy ki mennyire örült az itt talált ajándéknak. Nézeteltérések persze - mint mindenhol- itt is vannak. Azt is szeretem, ahogy látom magam fejlődni a konfliktuskezelésben. (Hogy mennyi mindent lehet itt tanulni a világon mindenről és magadról, azt majd egy következő bejegyzésben mesélem el.) Szeretek vicces arcokat vágni a gyerekeknek amíg az anyuka nézelődik nálunk picit. Szeretem elmondani az érdeklődőnek, hogy inkább az a fontos, hogy érzi magát a felpróbált ruhában, nem az, hogy szerintem jól áll-e neki. De mindezek közül leginkább azt a szeretetet szeretem, amit az emberektől érzek. Azokat a fél, vagy egész mondatokat, tetteket, amelyek olyan hellyé varázsolják a Filantrópia szigetet, ahová nyugodtan betérhet bárki, aki kikapcsolná kicsit a kinti világot és találna magának (vagy a családnak) valami hasznosat és szépet.

2020. január 13., hétfő

Breaking out of routine



It feels like we got into a familiar pleasant routine, with the work at the shop. The culture shock phase is almost gone, and I feel a sense of comfort and being at home.
This sense of belonging is so strong that during the Christmas holidays, after spending quality time with family and friends back in my country, I started feeling nostalgic for my other family, the Budapesti family.
Oh, and by the way, now that I’m writing this, I just got back from Italy and it feels nice to be here with them once again. Besides, New Year’s Eve is at the door and I can already hear the sounds of the city through my bedroom window, warming up and getting ready to party.
It’s getting crazy out there, but don’t hold your breath, because at Filantrópia we get our share of excitement and parties too. No monkey business.
Ordinary day at Filantrópia
We break out routine all the time.
“How?” You ask?
Good question! Let me tell you.
Every month we host events at the shop, for our customers and friends. These come in the form of anniversaries, Christmas parties or just good-old plain parties (‘cause sorry, Santa, we can’t wait for You to have fun) and every time we meticulously prepare food and drinks and we set up music and do-it-yourself workshops for the participant to join in.
It is satisfying to see people relax and learn in such a cozy environment we created for them.
"If you want to smile, make others smile!"
Besides, with all the creations coming from our workshops, we had the 
opportunity to be part of the Christmas market in a cozy coffee bar and English book store called Massolit Bookstore & Café. (I know, right? Books AND Coffee?! Why didn’t we think of this??)
It felt nice to see our inventions being loved and bought by other people.
It was also the first time experiencing what it means to be on the selling side of a market stand.
It will be harder to smug at street vendors from now on…

Another activity that breaks us out of routine is creating social media posts, with humorous pictures and texts to engage our subscribers and notify them about weekly offers and promotions.
Although it’s cool to pose in hilarious creative pictures, it’s not always easy to come up with funny stuff in such a short time.
Luckily the girls are remarkably good at this so I’m happy to say that I’m learning the skill from the tops.
(brown-nosing via blog post: done 😉) 
High-tech drone selfie
So, in the end, we have our day-to-day routine, but we don’t get bored because we always have something challenging and new to deal with, which is, after all, the end purpose this Erasmus+ adventure: to experience new things and grow.

I send you all my love and I hope to see you soon!
Elia.

2020. január 5., vasárnap

Let's begin

Filantrópián nagyon fontos számunkra, hogy legyenek ifjú, önkéntes segítők, akik 1-1 évet nálunk 'szolgálnak'. Többször írtunk erről, az Európai Unió által támogatott programról, ami az elmúlt évek során több névváltoztatáson is átesett, volt EVS, Erasmus+ és most épp ESC, ami az Európai Szoldiaritási Testületet jelenti. Elia Olaszországból érkezett hozzánk szeptemberben, egy évre, és most sikerült kikönyörögni belőle az első blogbejegyzését. Angolul olvashattok arról, hogy hogyan telt az élete az elmúlt 4 hónapban Filantrópia kis szigetén!


FILANTRÓPIA, AN “ISLAND OF GRATITUDE” Sept-Oct 2019




Imagine.

You’re sitting alone in your studio in Italy, after 1 month of painful unemployment because you just quit the most comfortable 9 to 5 job in the history of dead ends.

You are a 27 years old guy, scrolling the internet hoping to find the purpose of your life in your underwear, when suddenly you stumble upon a webpage titled “The Island of Recycling 2.0”.

It offers you to leave your current house, move all your belongings somewhere and go live in Budapest, working as volunteer in a Charity Shop, with people you don’t know, for 1 year.

Departure scheduled in… 14 days.


What do you do?

I will tell you what happens if you select “Yes, go for it”.

I will share with you the victories and setbacks of these first 2 months of volunteering at Filantrópia Charity Shop and how this experience is turning me into a better, more caring and loving human being.

I will share this with an open heart, because I wish to inspire you, if you are pondering a similar decision in your life, or to enlighten you, if you're just curious about the cool stuff happening behind the curtains of an Erasmus+ Project… or a Charity Shop.

In either case, brace yourself dear friend, ‘cause it's gonna be a bumpy ride.

Let's begin.

Before I even signed up for this experience, I never worked outside of an office desk, let alone a busy popular store in the middle of a new country.

I didn’t know what hardships awaited me nor what kind of people I would have met but I was still very excited about spending a whole year living in Budapest.

I was all in for an epic adventure! Boo-yah!

But “Be careful what you wish for!” I would tell myself, if I could go back in time and sit next to me on the plane, because the first unexpected plot twist stroke me right from the start.

The plane I was on was delayed, and so I missed the last shuttle bus linking the Budapest airport to the city, where I was supposed to meet with my future roommates and colleagues.

So here I am, with no internet connection, jumping from bus to bus at 3 in the night, carrying two suitcases, a backpack and a very fun Russian tourist I just met at the airport (she was walking, I was only carrying the suitcases) who, for some spooky coincidence, was also lost and headed right next to my hosting house, where I was going.

After some more disoriented wandering in the empty suburbs and many hysterical phone calls in which my roommates and I were trying to figure out where I was and how to get home, I finally found them at 5 am, waiting for me in the street, wearing pajamas and yeah… under a very unforgiving last minute heavy rain!

Sheesh! That was quite a start considering that two hours later, I was heading to my first day of work.

My work consisted in helping to run of one of the most popular Charity Shop in Budapest, called Filantrópia Adománybolt, and I must tell you, I learned the hard lesson right away:

Running a Charity Shop is a tricky business!

As a team, we must simultaneously coordinate “front-end tasks” like operating the cash register and helping the buying customers, with “back-end tasks” like storing and sorting the abundant goods we receive as donations because, well, it’s a charity shop.

At the beginning, I wasn’t speaking a single word of Hungarian, so I spent most of my time in the back of the shop, while Zsuzsa, Beci and Sara (my team-mates) were taking care of the communicative tasks.

Anyways, it wasn’t long until I was encouraged to spend some time behind the counter, as soon as I learned some essential “behind the counter” Hungarian, like how to tell prices and expressions like: “Ennyi lesz?” (Is that all?) or “Mennyibe kerül?” (How much is it?).

But honestly, not knowing the language almost at all, I swear, I was literally praying:

“Please God, let nobody enter the shop right now”

And when, of course, they did I was like:

“PLEASE God, don’t let them ask me any questions”.

When your prayers go unanswered


So scary!!

But of course, as with every frightening thing, after some weeks and with the loving support of my team, I was able to get over the fear and be a decent cashier, making just a few mistakes here and there (but SHHH… I didn’t tell you that).

I also started to enjoy the once-scary-but-now-just-goofy interactions with the Hungarian customers.

As a matter of fact, they all turned out to be very understanding and friendly with me, everybody in his/her own way, and relationships formed between us, a kind that does not require much spoken language, I guess.

But anyways, learning the skill to be a cashier in Hungary, overcoming the fear of language barrier, was my first big challenge here in Budapest, and it surely reminded me how life is much more fun without fear.

I’m greatly grateful for this.

So, in conclusion, that was my first impact with Hungary and the people of Filantrópia, which really is an “Island of Recycling” but that really deserves an “Island of Gratitude” for all the good impact it is having on the world and on myself.

There’s so much more that I want to tell you, so stay tuned and I’ll see you on the next post!

…or who knows, maybe we’ll meet in person when you come visit us!


Arrivederci,
Elia.

2019. március 8., péntek

Giuliana és a magyarok


Giuliana bejegyzéséből kiderül, hogy miért szimpatikusak a magyarok a számára és mi közünk a kókuszdióhoz. Decemberi első havazás és hóember építés, januári filozofálás, angolul, dióhéjban Erasmus+ önkéntesünk második bejegyzése.


December

I don't know if Santa is real,  but if he is I know where  all the old present are brought, to Filantropia Charity Shop, and who has to find them a place? This girl over here, sometimes I just feel like an elf.
Nevertheless, It was a nice month, the city was full of “bipolar snow”  because you can see every three hours how it gets melt again. Even though I made my first snowman named Manolo, sadly he was murdered by a random human. 

I received from my boss my first Santa's chocolate for the Szent Mikulás  day, I felt like a kid again, also  Ági the sweetest girl that help us in the shop bringing us chocolates and Christmas cards, I've  realized that Hungarians like to give chocolates for any reason, I like to believe even during funerals.
Other of the things I really like about this association are the events, every month we find a reason to celebrate  something and  every two weeks I find an excuse to bake a cake, for example this month we have  the Christmas party.


January

Why Hungarians are szimpatikus:

The first person that thinks the Hungarian population is not nice are Hungarians. Every time I said that people in  this county has treating me really well I receive a lot of bad faces and sometimes they offered me psychological help.

I know what you are  thinking  but I'm not crazy, not that much. Yes, they are serious, bad dancers, silent, quiet,  and sometimes  unfriendly, but must at all when you said “I don't speak Hungarian” yes I've been received compliments like “get out from my country” “why you don't speak Hungarian” “kurva” and more romantic things but that is just a little tiny percent of the population.

Instead I've met with really nice people, like our neighbors, persons in supermarket lines, lovely woman who bring us cookies to the shop, all of them answered me with a smile when I told them that I don't speak Hungarian, Tami who brings sweetness to our lives, Ádám the guy from the books, Julia who  laughs  and just makes our day, Orsi who always has a vegan story to tell, Gyöngyi my mentor who wants me to save the world and use washable straws or my boss who teaches me that doesn't matter how crazy a person is you have to give it a chance. 

I got to this conclusion during a dinner with my not Hungarian friends, we realized that one big part of the population is like a peach, soft, nice and sweet, easy to eat until you get to the seed, and face a personality change, Hungarians work differently: they are like coconuts difficult to open but when you break the shell you get a coconut oil. 

In conclusion, people it's people doesn't matter where they from or which language they speak, they can be good or bad, peaches or coconuts, not more than this.