A tárgyaink keresik a helyüket a magunk és a mások életében. Akárcsak mi.
Sokszor élünk együtt úgy, hogy mindketten tudjuk, már rég
nincsen értelme, nem kötődünk már úgy, mint az elején,
valamelyikünk más lett..., nem illik hozzám, már nem áll úgy, kedvetlenül s egyre ritkábban törölgetem le a port róla, végül
bezsákolom, elpakolom, le a pincébe, aztán majd lesz valami, vagy
még tűröm egy darabig, nézem-nézem, próbálom ismét
megszeretni, de nem megy, megszűnt a kémia közöttünk, hogy úgy
mondjam, ha nem vigyázok összetöröm.
Végül talpraesettebb
tárgyaink saját pályájukra állnak, kezükbe veszik sorsukat,
vagy kezünkbe adják sorsukat, akár így, akár úgy, de
Filantrópián kötnek ki.
Épp a párizsi
terrortámadás utáni napokban tért be hozzánk egyszerre egy
francia pár Párizsból és két francia lány a szomszéd utcából,
vonzotta őket a hangulat. A cyrill betűs Schubert és Ravel lemezek
mellett így utazott el a barátnőm fekete csipke blúza is
Párizsba, a divat fővárosába! Épp oda! Épp akkor! Öröm volt
bezacskózni, jó utat kívánni.
Egyik nap - mikor meguntam a
néniket figyelni az utcán, akik évtizedes útjaikat róják az
Aradin, szatyorral, kocsival, mindig csak a célra fókuszálva,
fittyet hányva az úton levés örömére, nem nézve se jobbra, se
balra, csak haladva a Falodába –, úgy döntöttem átnézem már
én is a női felsőket, hátha frissíthetem ruhatáram. Túrtam,
vállfáztam, kupacoltam, aztán egy-két felsőt felpróbáltam,
végül egyet megvettem magamnak. Legközelebb nagy büszkén mutatom
Anyukámnak, hogy nézzd csak, milyen remek felsőt vettem! Szó
szerint elakadt a szava! Aztán nagyon nevetni kezdett: „Ezt a
felsőt én adtam be most pénteken!” Megvettem anyám felsőjét
300 forintért!
Eddig ez a kedvenc sztorim, pedig van bőven... Nem
tudtam például, hogy az adománybolti munka kényes titoktartást
követel. „Kérem, addig ne tegye ki, amíg a férjem itt van” -
sziszegi oda nekem egy nő, „Kérlek ennek a két tárgynak a
fotóját ne tegyétek fel a facéra”, „Láttam a kirakatban
valamit, kérem vegye ki nekem gyorsan, mielőtt a barátnőm ideér
szeretném megvenni”, de volt már olyan is, aki megvette a párja
által beadott bögrét, majd elrejti otthon, ő szereti. Egy
pénteki napon három ír özönlött be, két lány szakszerűen
átnézett mindent, a srác sodort egy cigit magának a fotelben
ülve, majd kiment, amíg a csajok megvették a 90-es évekbeli
vonalas telefont, mert annyira menő. „We don't need it, of course,
but it's so cool!” A Király utcai E-Cherry törzsvásárlói, ott
javasoltak nekik minket, azóta hetente benéznek, a forgatókönyv
ugyanaz, a fiú kint cigizget.
Egy hónap után büszkén állíthatom,
hogy már nekünk is vannak törzsvevőink! Nővér, tanárnő,
kedves néni, vicces bácsi, írek, antikvárius, tetóválólány.
És végre betévedt az első fecske is, egy néni! Mint aki álomból
úgy lép be: „Mióta vannak nyitva?”, „Egy hónapja csak”
mondom, de látom, hogy nem hiszi, nem hisz a szemének, mikor és
hogyan került ide ez a bolt! „Én minden nap itt járok el!”
Tudom, gondolom magamban mosolyogva, tudom.
*Megőrizendő
vevőink és történeteik inkógnítóját, szeretném leszögezni,
hogy a cikkben szereplő összes szereplő a képzelet szüleménye,
a valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve!
