Áprilisi gondolatok: otthon, Föld napja és tavaszi pillanatok

Kedves olvasók!

A legutóbbi rövidebb bejegyzésem után most szeretnék egy kicsit mélyebben belemenni a gondolataimba, és megosztani veletek, milyen gyorsan elszállt az április. Számomra különösen rövidnek tűnt, mivel húsvétra hazautaztam.

Otthon lenni igazán pihentető élmény volt. Minőségi időt töltöttem a családommal és – természetesen – a szeretett cicámmal. Ellátogattunk a hétvégi házunkba is, ahol a kertben tölthettem egy kis időt – igazi felüdülés volt a mindennapi betonrengeteg után. A szüleim épp egy üvegházat építettek, ahol zöldségeket szeretnének termeszteni, és persze a macskánk is jelen volt, hogy felügyelje a munkálatokat – nehogy rosszul álljon a vázszerkezet!

 

 

 

Miután visszatértem Budapestre, kissé levert voltam, de szerencsére gyorsan visszarázódtam a hétvégi Föld napja alkalmából szervezett workshopunknak köszönhetően, amelyet a Hunyadi téren tartottunk. Szép idő volt, és sok kedves emberrel találkoztunk, érdekes történeteket hallgattunk meg. Ez az egyik kedvenc részem a workshopokban – ha gyerekek helyett felnőttek is betérnek, lehetőségünk nyílik kicsit jobban megismerni őket, a nézeteiket, az életüket.

Másnap Vácra mentünk egy másik Föld napi rendezvényre. Még sosem jártam ott, így izgatottan vártam, hogy felfedezzem a várost. A standunk egy állatmenhely standja mellett volt, akik egy ketrecnyi kiscicát hoztak magukkal örökbefogadásra – ők egész nap vonzották az embereket! A mi workshopunk is népszerű volt: sok gyereknek segítettünk pólóból táskát vagy kutyajátékot készíteni. Közben lehetőségünk nyílt különböző lekvárokat is kóstolni és értékelni – az én kedvencem az bodzalekvár lett. Édeskés, virágos illatú volt, enyhén zselés állaggal – igazi különlegesség! A nap folyamán bejártuk a többi standot is, és elsétáltunk a Duna-partig. Az egész város olyan szép és zöld volt – bárcsak Budapest is ilyen zöld lenne!

 

 

Május első hétvégéjén egy kis pikniket szerveztünk Szentendrén az önkéntes barátainkkal. Az idő szinte nyárias volt, pedig csak 27 fok volt – mégis sokkal melegebbnek tűnt. (Ez volt az utolsó igazán nyárias nap, utána csak esős, borongós idő jött hetekig.) Elsőként Zsuzsát látogattuk meg a Filantrópia Újrahasznos boltban. A bolt tele volt különleges kézműves tárgyakkal, például használt állateledeles zsákokból készült táskákkal vagy szilikagélben konzervált gombából készült medálokkal. Miután Zsuzsa bezárt, egy gyors városnézésre vitt bennünket – végül a Duna-parti kis strandnál kötöttünk ki, mert már nagyon éhesek voltunk. Találtunk egy árnyékos, füves helyet, és elkezdtük előkészíteni a pikniket. A vízpart mellett minden étel finomabbnak tűnt: volt padlizsánkrém, hummusz, guacamole és Barbi isteni quinoa salátája.

 

 

Barbinak sajnos hamarabb el kellett mennie, de mi, akik maradtunk, sokat játszottunk az Uno No Mercy-vel, illetve egy orosz kártyajátékkal, a Durak-kal. Nekem ez volt az első alkalom, hogy játszottam vele, de a grúz és örmény barátaim remekül elmagyarázták, így nagyon élveztem. Mikor a nap lement, összepakoltunk, és elsétáltunk a városközpontba. Az épületek gyönyörűek voltak – a szűk utcácskák és az építészeti stílus miatt kicsit Olaszországra emlékeztetett. Sétálgattunk egy darabig, majd betértünk egy levendulás tematikájú fagyizóba. Az egész bolt nagyon bájos volt, és a levendulás fagyi is isteni finom! Amíg fagylaltoztunk, egy közeli étterem teraszán élőzene szólt, és a meleg, lágy fényekkel megvilágított nyáresti hangulat olyan volt, mintha nyaraláson lettem volna. Később hazaindultunk, és bár már sötét volt, az idő még mindig kellemesen meleg maradt – furcsa élmény volt május elején. (Persze az időjárás ezt gyorsan "kijavította" a következő napok hideg esőivel.)

 

 

 

 

 

Nemrég egy újabb különleges eseményen is részt vehettem: örmény barátnőnk, Shogher koncertjén. A zenekarában csellózik, édesapjával együtt lépnek fel, és Budapestre jöttek egy előadás erejéig. Bár a dalok örményül voltak, a nemzetközi közönséget is elvarázsolta a zene – a dallamok annyira fülbemászóak voltak, hogy a szöveg ismerete nélkül is élvezni lehetett őket. Shogher édesapja különösen jókedvű, karizmatikus előadó, aki folyamatosan bevonta a közönséget is a műsorba. A koncert után találkoztunk Shogherrel és kedves családjával, majd este nálunk gyűltünk össze beszélgetni és enni. Az ilyen baráti összejövetelek mindig feltöltenek – ilyenkor rádöbbenek, hogy nem kell mindig elmenni valahová, hogy jól érezzük magunkat. Elég, ha csak meghívjuk egymást, beszélgetünk, eszegetünk – ugyanannyit ér, mint egy báros vagy éttermes prgram. Szeretnék még több ilyen alkalmat szervezni, amíg itt vagyok.

 

Tudom, hogy még öt hónap hátravan, de valamiért már most olyan érzésem van, mintha holnap kéne elbúcsúznom. Furcsa és nyugtalanító érzés, de igyekszem a jelenre koncentrálni, és kihozni a legtöbbet minden napból.

Köszönöm, hogy ezúttal is végigolvastátok a gondolataimat! Remélem, hogy a következő alkalomra is gyűlik elég emlék, amit megoszthatok veletek – és rájöttem, hogy több képet is kellene készítenem, úgyhogy ezen is igyekszem változtatni.

Szívből kívánom nektek is, hogy a következő hónapban sok szép emléket szerezzetek!

A következő bejegyzésig minden jót!

Olvass tovább

Ficánkolás Filantrópián 4. rész

Egy csomóba bogzom ezt az egy év ficánkolást, az élményeket, tanulságokat, észrevételeket, jó mélyen elraktározom, s soha nem engedem el.

Sara anyapótlását, jó tanácsait, energiáját, szépérzékét, tésztáit,  hogy beavatott a rendszerezett élet, a tervezés, végrehajtás, porszívó mánia rejtelmeibe. 

Ale barátságát, a kacagásokat, a diliségeket, énekléseket, öleléseket. A vasárnapi teraszos semmittevéseinket. A mindent elsöprő erejét, ami remélem végig kísér majd egész életemben, s mindig tudok belőle meríteni.

Zsuzsa tanításai, motivációja, az a rengeteg történet, amit megosztott velem mind-mind a csomóm része marad, Orsi csodás főztjével együtt.

A karanténos privát flat party-kat. Azokat a bulikat, amikor egyszer csak észreveszed, hogy haló, ki van virradva, dobjunk be egy jó pizzame-t, s menjünk haza.

A Nyugati aluljáró összes zenészét, akik reggelente arra késztetnek, hogy kivegyem a fülest és inkább őket hallgassam a következő kanyarig. Aztán visszateszem és már ezt éneklem Szabó Benedekkel ,,De olyan szépek a fák tavasszal az Andrássy úton”. Tényleg szépek, az ok ,amiért mindig a hosszabb utat választom munkába menet. Jól összecsomózom a sok ember látványát, akikkel reggelente szembe megyek, a számításaimat, hogy pontosan zöldre érjek oda a zebrához. Az összes földön talált topjoy kupakot, amik végtelenül közhelyesek, de mégis annyira jók. Azokat a pillanatokat, amikor belenézek az indiai bolt kirakatába, s meglepődök, hogy hmm, egészen jól nézel ki ma. 

Budapest fényeit, a Duna-partot, a hidakat, az eldugott sétálókat, a kedvenc helyeinket. A dilemmát minden egyes alkalommal, hogy lifttel vagy lépcsőn menjek fel az ötödikre. A szobámat a világító bigyókkal, a növénykéimmel. A menta illatú teraszunkat, a halacskás zuhanyzófüggönyt, a poszteres konyhát, a good luck-ot kívánó wc-t.

Az angol tudásomat, ami eleinte annyira gyatra volt, hogy google fordítóval nyögtem ki, hogy sorry lányok, nem igazán beszélek angolul. Ma meg már bátran mesélek, viccelődök, s végre önmagam tudok lenni ezen a nyelven is.

Hogy milyen vagány családom van. Hogy engedik a bohócukat a saját útján járni. A szeretetet, amivel mindig várnak haza, azt a biztonságot nyújtó érzést, hogy bármi történik, ők itt vannak nekem. Anya kaja csomagjait, az életmentő tanácsait, a biztatását. Apával a tülköléseinket, s azt a képességét, hogy elfogadja a bohóságaimat. Fiacska izgalmas gondolatait a világról, hogy megmutatja nekem az igazi bátorságot, kitartást. 

    Az otthoni pajtásaimat, akik nem felejtettek el, még mindig kíváncsiak rám, s bebizonyítottuk, hogy igenis működik a táv barátság. Az új barátaim nyitottságát, történeteiket, tapasztalataikat, amik formálnak engem is.

Filantrópia megmagyarázhatatlan hangulatát, az újrahasznosítás fontosságát. Az állandó vásárlóinkat, az összes hozzájuk tartozó mosollyal, kedvességgel, értetlenkedéssel, furcsasággal együtt. A kincseink hívó szavát, hogy ,,Kriszti, tiéd vagyok, vigyél haza!”. Az erőt, hogy ez ne történjen meg minden egyes alkalommal, s az örömet, amikor mégis belecsúszok a csapdába.

Az összes bénaságomat, problémát , nehézséget, amik megtanítottak, hogy bármire képes vagyok, ha igazán szeretném, s hogy mindenre van megoldás.

A ragu, rizottó, torta salata, a pizza, tökéletes tészta, és tunamayo receptet. Olasz szavakat, amik véglegesen beleégtek az agyamba.

Összecsomózom mindennel a kíváncsiságomat, a bátorságomat, amik ide vezettek, hogy megélhessem életem egyik legnagyobb kalandját. S azt a mérhetetlen nagy hálát, amit érzek az elmúlt egy év miatt. 

Ficánkolásaim közel sem értek véget. Most már ezzel a nagy gubanccal együtt vetem bele magam az újdonságokba!

Olvass tovább

Feeling lucky

I do remember the day I took the flight from Milan to come to Budapest whom I fell in love with many years ago. It’s been a year since I've been living here, and I couldn’t be happier about the fact that I don’t have to take any flight back to Italy. This year surrounded by the decadent beauty of the city, by the treasures I find in Filantrópia Charity shop, by the people I met who’ve become very close and good friends, by the bridges, by the lights, by the fun nights, by the usual 10000 steps per day, made me realize I don’t want to leave all of this behind me.

The most incredible lesson I’ve learned this year is that it’s so important to recognize how lucky we are, to live a life we choose, to meet with friends, to be able to count on people, to be able to realize that life is just amazingly beautiful. There is no more fulfilling awareness than recognizing how full of treasures life is, and that the most beautiful of all is that we are alive and have a world of possibilities around us. Around me I see people who have moved from other countries to start another life here in this city, which makes you feel free and alive, and which always surprises you. Budapest makes you fall in love with the unpredictability of life. Some time ago I was at the post office, I had to run an errand for the shop, I was waiting in line with my headphones (as always) and my weird socks (I seem to remember they were with donuts, but I'm not sure now). A lady behind me touched my shoulder and I turned around thinking she was complaining about the volume of the music, and instead seeing me dance on the spot waiting for my turn had put her in a good mood so we started talking and she told me everything about her life, which she had lived in many places including Italy, in a small village in Tuscany and I really thought that with the right attitude you can really do many things. Being born and raised in a small town that I have never liked and that I have always found too tight, the feeling of being able to seize new opportunities and see things, faces, people, dogs, cats, bars, streets, squares every day simply makes me feel full of life.

The year I spent in Filantrópia taught me that people are generous, often for no apparent reason, that this city, despite an adverse government and a system of thought that would lead you to think otherwise, is full of generous people, who give to others. At the beginning of the experience I often wondered "but why don't they sell all these things they donate?", now I have the answer: because if you decide to donate something that will be reused by another person, who you potentially do not know and you'll never know, it's something money can't buy. Donating to recycle, to give life back to an object or a dress that is no longer used, without any gain, is something that will always amaze me and that gives me hope for the future, for future generations and for the life on our planet. Although I may seem like an eternal naive and hippie, the little daily wonders really make me smile and I have learned that it's okay like this. Another thing I learned during this ESC is that working in a group and for a group tests you every day, helps you to compromise, helps you learn to say your opinion in respect of others, and it is extremely fun. I wouldn't even be able to name all the moments I laughed to tears with the girls, all the disasters I made, the faces of Kriszti, the strength of Sara, the stories of Zsuzsa. From the walk in the forest of the first weeks (first and last for me since I am extremely lazy and I am afraid of any insects), from the bath in the Danube (first and last time for me), from the Christmas lunch at Orsi's house (Orsi please invite me more often, at your house I’d gladly come back), at dinners in the hills at Zsuzsa's house (here too, food and atmosphere always excellent), to all the nights out (for aperitifs and events I am always available, who guesses where I spend my free time wins a free beer haha), up to a year later, in which we were able to create a solid, sincere relationship and with the awareness that we can count on each other. I know for sure that on August 31st I will not say goodbye to our charity shop, we will see each other a little less but I will come to find the girls and the treasures that will arrive on the island of Filantrópia. To the new volunteers I wish to learn a lot, to have fun and enjoy every moment, to bump into all the bags and corners, to meet crazy and kind people, to have the responsibility to take on a task, to ask for help, to do things with their own mind, to meet new friends, to try on a lot of clothes and get crazy dressed every day, to drink coffee all together, to gossip, to ride the new Bubi, to build muscles with all the bags to check, to experience generosity, to be curious, to experience the city to the fullest.

P.S.: just a couple of tips, when Sara says that a place is near and it could be reached by walking, guys, NEVER, believe her. Second of all, download the app of Bolt, it’s a must-have, taxis will always save you.

Ciao belli, I’m sending all of you lots of love.

Ale

Olvass tovább