Egy csomóba bogzom ezt az egy év ficánkolást, az élményeket, tanulságokat, észrevételeket, jó mélyen elraktározom, s soha nem engedem el.
Sara anyapótlását, jó tanácsait, energiáját, szépérzékét, tésztáit, hogy beavatott a rendszerezett élet, a tervezés, végrehajtás, porszívó mánia rejtelmeibe.
Ale barátságát, a kacagásokat, a diliségeket, énekléseket, öleléseket. A vasárnapi teraszos semmittevéseinket. A mindent elsöprő erejét, ami remélem végig kísér majd egész életemben, s mindig tudok belőle meríteni.
Zsuzsa tanításai, motivációja, az a rengeteg történet, amit megosztott velem mind-mind a csomóm része marad, Orsi csodás főztjével együtt.
A karanténos privát flat party-kat. Azokat a bulikat, amikor egyszer csak észreveszed, hogy haló, ki van virradva, dobjunk be egy jó pizzame-t, s menjünk haza.
A Nyugati aluljáró összes zenészét, akik reggelente arra késztetnek, hogy kivegyem a fülest és inkább őket hallgassam a következő kanyarig. Aztán visszateszem és már ezt éneklem Szabó Benedekkel ,,De olyan szépek a fák tavasszal az Andrássy úton”. Tényleg szépek, az ok ,amiért mindig a hosszabb utat választom munkába menet. Jól összecsomózom a sok ember látványát, akikkel reggelente szembe megyek, a számításaimat, hogy pontosan zöldre érjek oda a zebrához. Az összes földön talált topjoy kupakot, amik végtelenül közhelyesek, de mégis annyira jók. Azokat a pillanatokat, amikor belenézek az indiai bolt kirakatába, s meglepődök, hogy hmm, egészen jól nézel ki ma.
Budapest fényeit, a Duna-partot, a hidakat, az eldugott sétálókat, a kedvenc helyeinket. A dilemmát minden egyes alkalommal, hogy lifttel vagy lépcsőn menjek fel az ötödikre. A szobámat a világító bigyókkal, a növénykéimmel. A menta illatú teraszunkat, a halacskás zuhanyzófüggönyt, a poszteres konyhát, a good luck-ot kívánó wc-t.
Az angol tudásomat, ami eleinte annyira gyatra volt, hogy google fordítóval nyögtem ki, hogy sorry lányok, nem igazán beszélek angolul. Ma meg már bátran mesélek, viccelődök, s végre önmagam tudok lenni ezen a nyelven is.
Hogy milyen vagány családom van. Hogy engedik a bohócukat a saját útján járni. A szeretetet, amivel mindig várnak haza, azt a biztonságot nyújtó érzést, hogy bármi történik, ők itt vannak nekem. Anya kaja csomagjait, az életmentő tanácsait, a biztatását. Apával a tülköléseinket, s azt a képességét, hogy elfogadja a bohóságaimat. Fiacska izgalmas gondolatait a világról, hogy megmutatja nekem az igazi bátorságot, kitartást.
Az otthoni pajtásaimat, akik nem felejtettek el, még mindig kíváncsiak rám, s bebizonyítottuk, hogy igenis működik a táv barátság. Az új barátaim nyitottságát, történeteiket, tapasztalataikat, amik formálnak engem is.
Filantrópia megmagyarázhatatlan hangulatát, az újrahasznosítás fontosságát. Az állandó vásárlóinkat, az összes hozzájuk tartozó mosollyal, kedvességgel, értetlenkedéssel, furcsasággal együtt. A kincseink hívó szavát, hogy ,,Kriszti, tiéd vagyok, vigyél haza!”. Az erőt, hogy ez ne történjen meg minden egyes alkalommal, s az örömet, amikor mégis belecsúszok a csapdába.
Az összes bénaságomat, problémát , nehézséget, amik megtanítottak, hogy bármire képes vagyok, ha igazán szeretném, s hogy mindenre van megoldás.
A ragu, rizottó, torta salata, a pizza, tökéletes tészta, és tunamayo receptet. Olasz szavakat, amik véglegesen beleégtek az agyamba.
Összecsomózom mindennel a kíváncsiságomat, a bátorságomat, amik ide vezettek, hogy megélhessem életem egyik legnagyobb kalandját. S azt a mérhetetlen nagy hálát, amit érzek az elmúlt egy év miatt.
Ficánkolásaim közel sem értek véget. Most már ezzel a nagy gubanccal együtt vetem bele magam az újdonságokba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése