2020. július 4., szombat

The Last Chapter… or is it?

June 2020 -
After two months of quarantine, we returned to the almost usual routine. It feels nice, although I kinda miss those lazy chill days at home, when we were just making videos, high on sugar and baked cakes all the time.

Now that we can go out and meet friends, we have been doing that, apart from working of course. I will talk about these two things, meeting friends and working, and I will tell you how these two activities are different now. Let’s start from the latter.

Working

Because of the Coronavirus, we now work wearing facemasks and we ask our customers to do the same. It is great to see how nice and collaborative our customers are, requiring us to remind them to wear their mask or wash their hands only occasionally.

We also set as a new rule that only a limited number people should be in the shop at a given time; even this rule is often followed, except for those rare times when it seems that the whole world wants to get into Filantrópia Adománybolt all at once.

What the virus fears

However, the biggest change we introduced is our new donation checking policy. We decided that every bag of donations we receive from our customers must be kept “in quarantine” for at least 2 weeks, before being opened, and its content sold. We are basically treating bags like countries treat people, except that the quarantine facility for our bags is not some fancy hospital or hotel room, but a tiny corner in the back of our shop, where we mercilessly stack all of our waiting-to-be-opened bags.

This is a big problem, because as you can imagine, the huge stack of donations grew quickly, claiming much more than the single corner in the room that we intended, but eating up the whole room instead.

What we fear

So, at the moment, we sort of live among the bags we need to sort. Maybe we will stop accepting donations for a while. I hope we will survive.

Socializing

The second thing I want to talk about is that we are now allowed to go out and meet people, and I’ve been doing it quite a bit, recently.

The reason is that I wanted to build a social circle in Budapest since the beginning of my ESC, but I’ve been postponing it because of laziness. Moreover, who needs a social circle when you already live with such amazing people? But I digress.

Ehm... wanna have a smoke?

In the last month, I’ve been making so many friends and connections that I’m shocked at how actually easy it is. If you are like me, you also feel that going out, talking to strangers and networking is a very energy consuming and quite uncomfortable task. But although this is still true for me, I’ve also learned that as long as you keep an open and non-judgmental attitude towards people, good things “just happen”.

Also, you must resist the temptation of going home earlier than intended because "you're tired" or some other BS your mind tells you to believe.

Smiling with your eyes and listening (not just hearing) to what the person in front of you is saying is a friend-making superpower. Much more powerful than showing how cool you are. Just caring while being You, already makes you the coolest person in town.

So in the end, this has been going on under the sun (the very hot Budapest sun), and I’m quite happy about my experience here as a whole.


I changed so much and so many times that I don’t even remember who I was one year ago and I’m excited about who I will be a year from now.

Just let go and open your heart wide, I keep telling myself.

That is all for now, goodbye dear reader, thank you as always and see you in a month or so, for the real actual last final chapter… or maybe not.

Puszi,

Elia...

Oh, before I go, I'll leave down here some photos I made, I hope you like them :-)



















❤️

2020. április 26., vasárnap

Adományboltbéli víg napjaim

   

   Mi nagyon különleges helyzetben vagyunk ebben az amúgy is különleges helyzetben. Nem kell eltartanunk senkit, a jövedelmünk nincs veszélyben (még), van ennivalónk s még a nap is a teraszra süt a délelőtti órákban. Olyan, mintha vakációzni küldtek volna a négy fal közé, a Gyöngyház utcába. Csak éppen a család van máshol s a tipródás meg itt, hogy hol lenne jobb lenni: otthon, ahol az esetleges fertőzéstől úgysem tudod megvédeni akit szeretsz, vagy itt, megülni ügyesen a fenekeden, betartani a szabályokat és megvárni amíg andra tutto bene.


        Közben persze dolgozunk is, rengeteg új dolgot tanultunk és remélem másoknak is okoz legalább egy mosolygásnyi örömet a munkánk.
 Nem tudom, hogy milyen annak, aki a családjával ül éppen otthon, de nekünk elég sok a szabadidőnk. Amikor éppen nem ötletelünk vagy videót vágunk, vagy neadjisten sörözünk a teraszon, olyankor mindenki el van saját magával. 
Szerintem nagyon nehéz aktívan szórakoztatni magad. Lehet foglalkozni sok mindennel, persze, el lehet merülni az önismeret bugyraiban vagy valakinek az instagram fiókjában s már el is telt pár óra, de mi az az aktivitás ami jól is esik és igényel is némi agyi munkát?  Én képeket, animációkat és videókat készítek, magamról,másokról, magamnak, meg azoknak akiket szeretek. Nem leszek profi a karantén végére és nem fogok díjakat elnyerni velük de egyáltalán nem számít, mert nagyon jól szórakozok a készítésük közben. A pozitív visszajelzés pedig nem dícséret formájában érkezik, hanem például úgy, hogy  más is elkezd hasonló technikával szórakozni.


 Csak, hogy egy példát említsek: nagyon hiányzott, hogy a négyéves unokaöcsémmel játsszam. Úgyhogy készítettem neki egy néhány másodperces videót, papírból kivágott lovagok lovagi tornáját. Másnap már neki is voltak papírlovagjai, s milyen jó, hogy van internetünk, s az én lovagjaim az övéivel harcolhattak a videochaten keresztül.

    Szóval nem könnyű az otthonülés, még úgy sem, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hiszen mindenünk megvan, amire szükségünk van. Csak az agyunkat meg az idegeinket kell rendben tartanunk valahogy. ;) És eddig úgy tűnik, hogy a játék elég jó megoldás erre. 


2020. április 8., szerda

My two cents on the world’s end

March 2020 -


Quarantine times.

Having been locked in our flat at the fifth floor for three weeks already, there’s now more than ever the need to be grounded.

And by that, I mean reminding myself the big picture of what’s going on in the world, and resisting the tendency to anxiety, finger-pointing and blaming.

The world has gone global.

We have such amazing stuff today like airplane travel, the internet and tropical fruits all year long (yeah, bananas!) but also greenhouse gas emissions, Big Tech firms getting everyone’s data online and frequent infectious diseases.

So, does this mean the world has come to an end?

No, of course it doesn’t. Yet, we got an urgent problem that needs to be solved. But before we can solve the problem, we first need to realize what the problem is.

The recent virus outbreak belongs to a class of problems that are fairly new to us as humans. A new set of global challenges that have emerged in the last century, requiring a new set of tools to be overcome.

So far in first world countries, we got quite good at solving problems within our nations. For example, if we needed more electricity, we would build a new power station, burn more fuel and get more power. If we needed more food, we would get more out of the earth and the sea.

That worked very well so far, and very far it got us, indeed. But things are changing.

Making space for agriculture through deforestation is chocking us of oxygen, important sea life (our food) is at risk of disappearing due to overfishing and the air is getting poisonous from burning so much fossil fuel.

The solutions to our old problems are creating new ones, but different ones. These belong to a new level. These cannot be solved by the same nation-wise solutions that created them, but require new solutions. Global solutions.

But how can we cooperate globally as a species, when we are still so divided, fragmented and often at war with each other?

Truthfully, I don’t know, but I discovered at least one ingredient that we must put in our cauldron to brew the magic world-saving Elixir.

And that is: Awareness.

This is such great news because this ingredient is not hidden but accessible to everyone. However, Awareness is very squishy and slips through the fingers all the time.

“But Awareness of what?” you might ask “And how is this woo-woo Awareness thing going to help me solving real world problems?”

Let me answer with a short story.

There was once a Tree with many leaves but most of them were not aware that they were part of the tree itself but, instead, they believed they were simply individual Leaf-people.

Many Leaf-people fought with each other for getting more Sunlight, or to get any at all. Many indeed, were simply Light-starving to death.

To better survive in the big race for Sunlight, some Leaf-leaders started gathering followers by saying that the real cause for the scarcity of Sunlight, was another group of Leaves that was stealing it from them.

This other group also elected their Leafder, who was demonizing the foreigner leaves by saying the same thing to its own followers, who were every day more afraid and more desperate for Light.

After several years of wars, most leaves had fallen and only a handful of selfish ones remained, taking all the light for themselves, more than they could use, and leaving the bare minimum for the remaining, powerless ones.

At the same time, the Tree was slowly dying because it did not have enough nutrients, as most of the extra Light that those clueless dictators and their greedy Leaf-friends were getting, was going wasted in luxuries and could not be converted into nutrients.


About this story, I’d like to point out that, at the beginning and from each group of leaves’ perspective, slaying the neighboring group was a fairly effective short term solution for getting more Sunlight, but after some time that very same solution were now endangering them all, as the whole Tree was dying because of that.

Now, what do you think is the best chance of salvation for the Leaf-people, at this point?

You’re right, they should first become aware of being part of the Tree.

Not just individual leaves but the Tree itself.

After all, how could they change their behavior before this realization?

Human beings are not leaves on a tree, we’re far more complex than that, but I believe there are similarities between the Leaf-people world and ours.

We too must become aware of the inextricable net that connects us all to each other, and that we can no longer have the luxury of seeing other people as totally separate from us.

A lot of good stuff has been done so far and we need to keep going in the right direction.

We need less walls, less blaming and less selfishness in favor of more relationships, cooperation and kindness to one another.

This way, we’ll have a far better chance of saving our world, which is the same to say as saving ourselves.

2020. március 21., szombat

Mihez kezdjünk magunkkal?


Adományboltbéli vígnapjaim:

váratlan lecke.

Haladgattam szépen a tanulgatással, lassan de biztosan, s még mielőtt a rutinba beleunhattunk volna, új helyzet állt elő. 

Hat napja vonultunk önként karanténba, azóta csak a legfontosabbakért járunk ki (plusz egyszer a Citadellára  napsütésért). 
Szóval bezárt a bolt, nincsenek adományok, nincsenek vásárlók s a Filantrópia sziget őslakosai egy másik szigetre költöztek. Nem könnyű úgy itt lenni, hogy közben mindegyikünk családja másik országban ül vagy nem ül, önként vagy önkéntelenül, otthon, tőlünk távol. 
Most azonban valami másról írnék (addig se jár az eszem ott).
Szóval mit csináljon az ember, ha  szeretne valamivel hozzájárulni a kollektív mentális jóllét megőrzéséhez és a “social distance” betartásához? Hát először is vigyáz a saját mentális épségére. Nem jár ki, nem siet, odafigyel magára. S ha a befele figyelést megunta, alkot valamit. S a kettő között pihen egyet, nyilván. ;)
Elmesélem mit csináltunk mi ebben a szűk egy hétben. Régebben is szerettem kollázsokat készíteni, úgyhogy szereztem néhány magazint és egy régi anatómia tankönyvet. 





Mi kell egy kollázshoz? BÁRMI, amit fel szeretnél használni + egy olló és ragasztó. 

Kivágod vagy kikeresgéled a darabkákat s onnantól olyan, mint egy puzzle (nálunk kirakó). Azt csinálsz belőle, amit akarsz. Sőt, ha nincsenek összeragasztva a darabkák, és találsz olyan hátteret, amit össze lehet festeni és a festék utána letakarítható, azt is nyugodtan fel lehet használni.







 A kollázs többszemélyes játék is lehet, főleg, hogy a lehetőségeknek a csillagos ég szab határt. 

A figurákat összeragasztás nélkül mozgatni lehet, így született az első néhány másodperces stop-motion animációnk (megmutatjuk majd őket a facebookon, hátha elmosolyogjátok magatokat tőlük). Azóta minden nap készül valami rövidke videó, nagyon jó játék. Persze így is jut bőven idő az aggodalomra meg a hírek bújására, de a fennmaradó idő kellemesen telik. És ami a legjobb, hogy ezek a nemistudommineknevezzemőket mozgóképek elsősorban nekünk, saját magunk szórakoztatására készültek. Nem fogja őket osztályozni senki, nem érdekel senkit, hogy elég jók-e (meg amúgyis, mihez képest?) , így semmilyen, a teljesítménnyel kapcsolatos szorongás nem jár velük.

Szóval ha valakinek kedve van, szerintem fogjon neki nyugodtan. Egyedül vagy családdal (háziállattal nem tudom mennyire működik, egy macska lehet megpróbálná ellopni a darabkákat), lehet képeket összerakni, történeteket kitalálni hozzájuk és észre sem vesszük, eltelt pár óra s közben kellemesen dolgozott az agy. :) 

     

***
A videóinkat az #önkéntesekönkénteskaranténban hashtaggel posztoljuk,  ha te is önkéntes vagy és ilyesmire vetemednél otthonülés közben, oszd meg te is a végeredményt!





2020. március 1., vasárnap

The Folk, the Funny and the Fondue

February 2020 -


It is cold, then it’s warm.
It is rainy, then it’s sunny.
Some days, all of it at the same time.
But much happened this month, besides the wild weather.
Speaking of which, I have to tell you about Carnival first.
Yes, because every year Filantrópia organizes a Carnival costume party. Also in Italy, my country, it is common for people to dress up and go around the city in these days of the year, and although I don’t always dress up myself, this time I was glad to because we were organizing the event.
We decided to host our party in Pótkulcs, one of the oldest ruin pub in Budapest, that we knew very well, since we visited it several times before for after-work beer(s). The party even featured a best-costume contest with a price for the winner, so we had to work hard to create our costumes. Only items from our shop had to be used, of course.

But to be honest, the desire to win the price was not the top reason for the hard work (don't get me wrong, it was a fantastic price; it’s just that nobody needed a tool to make homemade fondue at that moment). We worked hard simply to make a good job.

Choosing my costume was hard though.
First, I wanted to be Filantrópia, the charity shop itself; I quickly threw that idea in the trash. Then, I thought of Forrest Gump, then a hippie, then a tennis player, then Bill Lumbergh from Office Space...
Eventually, I found an old straw hat in the back of the shop with which I built the ultimate Carnival costume.
Behold!

Who was I? I don’t really know, but I like to think I was a rice farmer, or someone from the east, anyway. I even had a wooden basket roped to my back…
Ok, ok. It was not the best costume ever, and my feet seriously froze off that night, but it was funny to share the hat with each other, as we went dancing in the club afterwards. (Yes, I had a spare pair of shoes, I didn't go clubbing with flip flops).
Speaking of best costumes, did you wonder who won the contest? 
The Red Riding Hood family!
Nailed it. That’s how you win a fondue.

Another interesting event of this month was discovering Legényes, a traditional dance from Transylvania.
It happened by accident. I was out one night with a friend, when a couple of women told us to go in the pub next to ours, because someone was making folk music.
As we arrived, a band started playing with violins and contrabass, whereas a series of men took turns dancing solo in front of the stage, accompanied by the cheering of the surrounding people.
The dance was performed by rhythmically beating the heels on the floor and slapping the hands on the shoes and thighs, generating a lively clapping sound that blended perfectly with the music. Naturally, it was all improvised in the moment.
The Legényes
Afterwards, more men and women joined in a ballroom dance where many dancing couples were smiling, singing, and swirling like spinning tops.
It was super.


In conclusion, I’d like to end by sharing something on how I feel, as I often do.

So, how do I feel?

I feel calm, at least calmer than 5 months ago.
I feel wiser, as I understand more about the world, via new experiences and books.
I feel more confident, just a bit, in my ability to thrive in this complex society.

And since my priority is to discover a way in which I can use my gifts, talents and passions to contribute to a better humanity and ecology, I feel happy to be here because I'm making great progress.

I care less about looking cool or what other people think, and I feel more impatient to embark in the heroic journey of life. A life of service. A life well spent. At least for me.

As always, thank you for reading, I hope you enjoyed it.

See you soon!

Elia.



2020. február 16., vasárnap

Adományboltbéli Víg Napjaim 3. Rész

Beci, ESC önkéntesünk tanul és blogol. Adományboltbéli víg napjai egy éven keresztül tartanak, fél év sem kellett és lassan megtanul nemet is mondani.


Második lecke: tanulj meg nemet mondani!


Amióta a Filantrópia szigetén dolgozom, sok mindent tanultam a határozottságról.
Például azt, hogy a szakadt ruhákra igenis nemet kell mondani, bármilyen szép gesztus is az adományozótól, hogy a nem használt cuccai nem a kukában végezték, hanem hozzánk kerültek. Egyszer valaki az adomány átadása közben azt mondta nekem, hogy nem tudja milyen állapotban vannak a ruhák de "inkább maguk dobják ki, mint én".  Akkor csak elképedni tudtam de azóta megtanultam már kedvesen de határozottan elutasítani azt, ami nyilvánvalóan eladhatatlan.
Azt is megértettem, hogy a segítőkészséggel milyen könnyen (és akár akaratlanul is) vissza lehet élni. Összemosódnak néha a keretek, mindenki mesél magáról, a napjáról, hogy éppen hogy érzi magát s azon veszem észre magam, hogy már 15 perce hallgatom, pedig hátul van vagy négy- öt zsáknyi adomány, amit még nem néztünk át s amúgy is nagyon kell pisilnem. Szóval nem egyszerű, de kezdem már látni és érezni a határt a kedvesség és segítőkészség egészséges és eltúlzott változata között, és azt is kezdem érteni, hogy lehetünk úgy őszintén kedvesek és érdeklődők, hogy közben saját magunkat is szem előtt tartjuk és odafigyelünk magunkra és a dolgunkra, és amikor valami már nem jó nekünk (vagy a helynek, ahol épp dolgozunk ugye) akkor kedvesen, de határozottan azt mondhatjuk, hogy NEM.

2020. január 31., péntek

How to Be a Zen-Volunteer

January 2020 -
OH. MY. GOD!! 5 months have gone already!

It feels like yesterday that I arrived here but, at the same time, it feels like I’ve been here all my life. Also, today’s my birthday!

Happy Birthday tooo Meee, Happy Bir…

Oh, hey! Hello dear reader, I didn’t realize you were here! I was having a little party back there :D

But anyways, I’m very happy to see you and, since you came, let me tell you what happened in Filantrópia Adománybolt, during this first, cold, Hungarian January of 2020.