Hazai és nemzetközi kapcsolatok

A tárgyaink keresik a helyüket a magunk és a mások életében. Akárcsak mi. Sokszor élünk együtt úgy, hogy mindketten tudjuk, már rég nincsen értelme, nem kötődünk már úgy, mint az elején, valamelyikünk más lett..., nem illik hozzám, már nem áll úgy, kedvetlenül s egyre ritkábban törölgetem le a port róla, végül bezsákolom, elpakolom, le a pincébe, aztán majd lesz valami, vagy még tűröm egy darabig, nézem-nézem, próbálom ismét megszeretni, de nem megy, megszűnt a kémia közöttünk, hogy úgy mondjam, ha nem vigyázok összetöröm. 

Végül talpraesettebb tárgyaink saját pályájukra állnak, kezükbe veszik sorsukat, vagy kezünkbe adják sorsukat, akár így, akár úgy, de Filantrópián kötnek ki.

Épp a párizsi terrortámadás utáni napokban tért be hozzánk egyszerre egy francia pár Párizsból és két francia lány a szomszéd utcából, vonzotta őket a hangulat. A cyrill betűs Schubert és Ravel lemezek mellett így utazott el a barátnőm fekete csipke blúza is Párizsba, a divat fővárosába! Épp oda! Épp akkor! Öröm volt bezacskózni, jó utat kívánni. 

Egyik nap - mikor meguntam a néniket figyelni az utcán, akik évtizedes útjaikat róják az Aradin, szatyorral, kocsival, mindig csak a célra fókuszálva, fittyet hányva az úton levés örömére, nem nézve se jobbra, se balra, csak haladva a Falodába –, úgy döntöttem átnézem már én is a női felsőket, hátha frissíthetem ruhatáram. Túrtam, vállfáztam, kupacoltam, aztán egy-két felsőt felpróbáltam, végül egyet megvettem magamnak. Legközelebb nagy büszkén mutatom Anyukámnak, hogy nézzd csak, milyen remek felsőt vettem! Szó szerint elakadt a szava! Aztán nagyon nevetni kezdett: „Ezt a felsőt én adtam be most pénteken!” Megvettem anyám felsőjét 300 forintért! 

Eddig ez a kedvenc sztorim, pedig van bőven... Nem tudtam például, hogy az adománybolti munka kényes titoktartást követel. „Kérem, addig ne tegye ki, amíg a férjem itt van” - sziszegi oda nekem egy nő, „Kérlek ennek a két tárgynak a fotóját ne tegyétek fel a facéra”, „Láttam a kirakatban valamit, kérem vegye ki nekem gyorsan, mielőtt a barátnőm ideér szeretném megvenni”, de volt már olyan is, aki megvette a párja által beadott bögrét, majd elrejti otthon, ő szereti. Egy pénteki napon három ír özönlött be, két lány szakszerűen átnézett mindent, a srác sodort egy cigit magának a fotelben ülve, majd kiment, amíg a csajok megvették a 90-es évekbeli vonalas telefont, mert annyira menő. „We don't need it, of course, but it's so cool!” A Király utcai E-Cherry törzsvásárlói, ott javasoltak nekik minket, azóta hetente benéznek, a forgatókönyv ugyanaz, a fiú kint cigizget. 

Egy hónap után büszkén állíthatom, hogy már nekünk is vannak törzsvevőink! Nővér, tanárnő, kedves néni, vicces bácsi, írek, antikvárius, tetóválólány. És végre betévedt az első fecske is, egy néni! Mint aki álomból úgy lép be: „Mióta vannak nyitva?”, „Egy hónapja csak” mondom, de látom, hogy nem hiszi, nem hisz a szemének, mikor és hogyan került ide ez a bolt! „Én minden nap itt járok el!” Tudom, gondolom magamban mosolyogva, tudom.

*Megőrizendő vevőink és történeteik inkógnítóját, szeretném leszögezni, hogy a cikkben szereplő összes szereplő a képzelet szüleménye, a valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve!