Nem tárgytalan....

Leszokóban lévő tárgyfüggő vagyok! Szinte terápiás, leszoktató helynek tekintettem a boltot a nyitáskor. A tárgytömegben biztosan megtanulom elengedni a dolgokat, és sikerül majd csökkentenem az engem körülvevő apró, gyakran értelmetlen cuccokat, mégis a bolt nyitásának első heteiben, amikor még kevés adomány érkezett hozzánk, úgy éreztem, hogy mindent látnom, tapintanom kell, biztos rengeteg jó és hasznos dologról maradok le, amikor nem én vagyok ott, s ez szinte megbolondított. Aztán lassan valóban elkezdett működni az elengedés, beláttam, hogy nem tudok mindent lekövetni, biztosan áramolnak be és ki dolgok, amiket nem is látok, meg sem érintek, végül már zavarni sem zavart ez a kontrollálhatatlan folyamat. (Leszokóban lévő kontroll mániás is vagyok. J ) Végül eljutottam a keleti bazárokban tapasztalt állapotba, hogy a kezdeti lelkesedés a szőnyegek és szépséges csecse-becsék iránt, lassan apátiába, szinte mérgezésbe fordul, annyi a cucc, hogy végül nem kell semmi, nem veszek semmit, mert túl sok s belátom, hogy nincs semmire se szükségem. Ezzel áltattam magamat a múlt hónapig, amikor költözésre került sor az életemben és úgy döntöttem, hogy számba veszem, mivel is gyarapodott tárgykészletem az elmúlt időszakban. Bevallom, hogy meglepődtem… minden polcon találtam valami kis apróságot, amire - ahogy egyik törzsvásárlónk szokta mondani - ’múlhatatlan szükségem’ volt. Itt szeretném megjegyezni, hogy általában akkor veszek meg valamit a boltból, amikor már hosszú ideje nem talál gazdára és már-már méltatlannak érzem a helyzetet, ezért befogadom, ne árválkodjon már ott, szegény.

Íme:

I.

Azt hiszem ez az első tárgy, ami hozzám vándorolt, mentségem, hogy néhány éve még volt egy Tekla nevű teknősöm, aki már nem velem él és rá emlékeztet, ezért kellett.

II.

Túl hosszú ideig nem kellett senkinek, ahhoz képest, hogy mennyire kifejező a testtartása, nem mellesleg a macskámra is emlékeztet.

III.

Na, itt az a sztori, hogy a két béka sokáig élt egy párként a pulton, többeket próbáltam rávenni, hogy vegyék meg, de nem leltek szerető tulajra, végül megérkezett a harmadik, a kislánnyal és… hát, azt hiszem, ezt már nem kell magyarázni. Ők a békacsaládom, ez van, kellett.

IV.

Elvileg bevonzza a pénzt az életembe…  azután vettem meg, hogy egy hasonlót megvett az első hetekben egy barátom és utána csodás dolgokról számolt be anyagi téren…megúszott büntetések, talált pénz, stb.

V.

Rozmár úr velem akart jönni.

VI.

Mert ilyen lény nincs. És a szemei! Meg olyan, mint egy betépett majom, aki repülőmókusnak képzeli magát.

VII.

Advent volt, ennyi belefért a vásárlási lázba, épp csak egy diónyika.

VIII.

Ez egy fordított homokóra, azok a piros cuccok benne felfelé szállnak!!! Nem lehetett otthagyni.

IX.

A védelmi trió. A két angyalnak mozgathatóak a szárnyai, csak ennyit mondok! A harmadik arc – Mulán ?!? mint megtudtam – később csatlakozott, mert a szája hasonlított a barátoméhoz.

X.

 

Ez pedig a fő fogás! Itt be kell vallanom, hogy nem volt sokáig a boltban, csak egy napig. (Azt az időt viszont a kirakatban töltötte!) Itt nem látszik, de ezek a gombák világítanak és változtatják közben a színűket!!! A mai napig nem értem, hogy ettől hogyan lehetett megválni.

Szóval, Adományboltban dolgozni veszélyes! Szerkesztőségünkbe várunk hasonló vallomásokat, ’múlhatatlan szükség’ jeligével.