Adományboltbéli Víg Napjaim 2. Rész

Beci második blog bejegyzése, első leckéje:

Első lecke: Ne vegyél meg mindeent! 

Van egy mondat, amit szinte minden nap hallok a hozzánk betérőktől. Mégpedig az, hogy itt (a boltban) annyi minden van, hogy egyrészt képtelenség rövid idő alatt mindent átbogarászni, másrészt meg képtelenség üres kézzel távozni. Én erre azt szoktam mondani, hogy akkor képzeljék el, milyen lehet itt dolgozni, és nap mint nap visszatartani magad valami újnak a beszerzésétől.
Én egy kicsit gyűjtögető típus vagyok, szeretem a különleges apróságokat amiket nagy gonddal
válogatok ki a különböző ócskapiacokon, hogy aztán a szobám valamelyik pontján porosodjanak. Azt az érzést is ismerem, amikor az ember csak azért megy el nézelődni (aminek általában vásárlás lesz a vége) mert rosszkedvű és szeretné picit felvidítani magát valamivel. Szóval ezen információk ismeretében érthető és elképzelhető milyen extázisba estem a Filantrópián eltöltött első napjaimban. Van az az izgalom, amivel neki esik az ember az első adományzsákoknak, vajon lesz-e benne valami nekem való? Idővel ez az izgalom átalakul, már nem magamnak keresem a szépet és hasznosat, hanem azoknak akiket szeretek, szülinapra, karácsonyra, akármire.

A Filantrópia szigetén eltöltött öt és fél hónap alatt megtanultam a ​mértékletességet​.

Látom, mennyi cucctól szabadulnak meg az emberek, mennyi adomány érkezik hozzánk nap mint nap és azt is látom, mennyi mindent vásárolnak nálunk. Van, aki azért mert épp egy vasalót keresett és itt pont megtalálta, van aki meg azért, mert meglát valami szépet és “nem tudom még kinek, de valakinek jó lesz”. Elkezdtem megérteni, hogy az a sok megvásárolt dolog nem tűnik csak úgy el az éterben, miután az embernek nincs már szüksége rá. Azt is megértettem, hogy a használt dolgok vásárlása a tudatos vásárlás legelső lépése, hiszen hiába veszem a használt cuccokat ha annyi összegyűl, hogy nem férek be a szobába tőlük.
Mostmár, ha valami szépet találok, nem hozom haza. Az marad nálam, amire tényleg szükség van vagy ami tényleg nagyon pici helyet foglal. Még mindig nem könnyű otthagyni ami tetszik de szükségem nincs rá, de hál’istennek itt minden nap gyakorolhatom az önmegtartóztatást. Innen a következő lépés: nem elítélni azokat, akik hajlandóak maguknak vadiúj dolgokat vásárolni. ;)